Tudtam hol a szívem...már nem az én mellkasomban hanem az övében...

Nem is tudom mit írjak vagy mondjak erről a szösszenetről...talán túl sok volt már....de remélem tetszik...

Már egz ideje csak az írás tart életben,hogy olyan történeteket kreáljak amik rólad szólnak.Csak így tudom feldolgozni,hogy nem vagy mellettem és talán soha nem is leszel.Furcsa ezt most leírni,hiszen azt hittem ez lesz az az álom amit soha nem fogok feladni...Minden év egyre nehezebb és néha felteszem magamnak is a kérdést,mire?Miben bízom egyáltalán?Mikor kezdődött ez az egész?A válaszom,fogalmam sincs.Nem tudom mikor fordult velem ilyen nagyot a világ.Nem tudom mikor kezdtem azt érezni,hogy lassan belülről meghalok nélküled.Egy sziget voltál nekem az óceán közepén.Egy biztos hely ahova bármikor mehettem.De a sziget egyre csak kisebb lesz és ha végleg eltűnik fogalmam sincs hova megyek ha túl sok viharfelhő gyülekezik a fejem felett.Mindig úgy éreztem ha testben nem is de lélekben itt vagy velem.Ez a lelki kapocs segített mindent túl élnem,de most...most úgy érzem magam,mint egy festő az ecsetei nelkül,mint egy focista a labdája nelkül,mint egy énekes a hangja nélkül...
Mindig elhatározom,hogy nem érdekel ez az egész csak el kell felejtenem ezt az érzest,de hogyan tudnálak elfelejteni Téged?Az a szó amít magamra varrattam mindig emlékeztetni fog mi volt és mit éreztem akkor.Lehet,hogy sok más embernek is pont ez a szó van felvarrva,de én tudom miért van és ez teszi különlegessé,ahogyan egy másikat is abba ugyanúgy beletartozol,hiába hiszi mindenki azt,hogy csak egy tömeg tetkó.Mindenkinek meg van a maga története.Igen,egy történet ami vagy véget ért,vagy csak most kezdődött vagy sose kezdődött el.
Itt vagyok 9 év után és nemsokára személyesen is ott fogsz állni előttem és én rettegek,rettegek ha arra gondolok,hogy úgy tovaszáll majd az a pillanat,mintha soha nem lett volna.Akkor egysze látlak és utoljára(?)Mit fogok érezni amikor szorosan mellettem állsz?Utána összetörök vagy boldog leszek?Néha úgy érzem nem akarom,nem akarom megtudni,de ott van bennem azaz érzes,hogz lehet egész életemben bánni fogom.Tudom,hogy a lábam remegni fog,ahogy a kezem és a hangom is,de meg kell tudnom valamit és ezért megyek el.Talán most van az egyetlen lehetőségem,hogy megtudjam.
Bolond vagyok,higyje csak mindenki ezt rólam,nem érdekel.Ezek az én érzeseim,amit kizárólag én érzek senki más.Fogalmuk sincs milyen ez és remélem soha nem fogják átélni.Biztos sokan beleroppannanak,nekem is volt jó néhány mélypontom és nem hittem volna,hogy túl élem,de mindig arra gondoltam addig nem lehet vége,amíg nem láttalak,nem érinthettelek meg...
Tudod senkit nem szerettem még úgy,mint téged,senkiben nem bíztam ennyire,mint benned.Ezek is buta érzések és gondolatok ki vagy te és ki vagyok én?Két külön világ akiknek útjaik sose találkoznak,de még keresztezni se keresztezik egymást.Én fel nézek rád,de te látsz engem?Valaha látni fogsz?
A kártya vár áll,már csak egy lap hiányzik.Teljes lesz végül vagy összedől...nemsokára kiderül.

Never give up

Helló mindenki.Ismét írtam egy rövidke novellát,ami kicsit váratott magára,de azért szívből jött :) remélem tetszeni fog.jó olvasást :))

A csillagok ragyogása,a szellő ami befúj a nyitott ablakon végig csiklandozva a takaró alól kilógó testrészeimet,valaha ezek mosolyt csaltak az arcomra,de most arcizmom se rándul.Minden olyan üres,értelmetlen...Folyamatos sötétségben élek,egy olyan helyen ahol nem kel fel a nap és a hold sem ragyogja be az éjszakai égboltot.

A remény szerte foszlott,feladtam.Itt hagytál egyedül és a magány megöl.Nélküled semmi vagyok,nincs miért léteznem és úgy érzem csak céltalanul bolyongok ebben a hatalmas világban.

Senki nem gondolta,hogy pont az a repülő fog lezuhanni a végeláthatatlan óceán felett.Megijedtem,de hittem abban,hogy te túlélted...túl kellett,hogy éld.Az,hogy így menj el lehetetlennek tűnt.Vártam,kerestettelek,de nem kerültél elő.Íme eltelt 4 év,szívemben lassan kialudt a remény egyre pislákolóbb lángja.Most már hogy is bízhatnék abban,hogy előkerülsz?Hogyan folytassam tovább?Eddig minden napot úgy fogtam fel,hogy bármikor beléphetsz az ajtón,de most miben higyjek?Mi adjon értelmet a napoknak vagy egyáltalán bárminek?Úgy érzem csak lebegek a semmiben és nem bírok mozdulni vagy talpra állni.

Nagy sóhajjal felkelek az ágyból.Az alvást csak,mint fogalmat ismerem az utóbbi időben.Ha sikerült is egy kicsit elbóbiskolnom minden kis zajra felriadtam,mert azt hittem te nyitod lent a bejárati ajtót,ami persze eddig nem történt meg és ki tudja,hogy meg fog-e valaha...Lemegyek a konyhába és felteszek főni egy kávét,minden mozdulat automatikus,mintha csak egy beprogramozott robot lennék.Talán a reménnyel együtt a többi érzél is meghalt bennem?A kávéfőző hangosan jelez én pedig összerezzenek,majd remegve megtöltök egy csészét és leülök az asztal egyik végébe.Emlékszem az utolsó reggelre amikor láttalak.
A nap sugarai már utat törtek a függöny rései közt,hogy kihangsúlyozzák amúgy is tökéletes arcodat.Hunyorogva nyitottad ki a szemed és rám mosolyogva megpusziltad a homlokomat.
-Jó reggelt.-suttogtad és gyengéden magadhoz öleltél.
-Neked is.-válaszoltam és még jobban elvesztem a karjaidban.Mit nem adtam volna azért,hogy ez a pillanat örökké tartott volna,de hiretelen...
-Készülnöm kell,mert lekésem a gépet.-szólaltál meg halkan és lassan eltolva magadtól felkeltél.Rossz volt nézni,ahogy neki álltál készülni,mintha örökre elmennél...és ez így is történt...Miért engedtem,hogy elmenj?Ha akkor ragaszkodom ahhoz,hogy maradj még mindig itt lennél.

Még mindig érzem ahogy utoljára megcsókoltál a reptéren.Hosszú és fájdalmas csók volt,könnyeim sós ízével vegyítve.Azt mondtad nemsokára találkozunk,megígérted...Nem tudom elmondani mennyire hiányzol minden egyes percben.Fogalmam sincs mi tart még életben napról napra,nincs ami előre vigyen.Te voltál a mindenem.A hiányzó darab szívem kirakósából.De nélküled sosem lesz teljes a kép,soha nem lesz teljes többé az életem.
A pulzusom hamar az egekbe szökik és a falnak vágom a csészét,ami ezernyi darabra törik.
-Miért?Miért vetted el tőlem?-kiabálom hangosan,szememet égetik a könnyek.Ahogy eddig is,semmilyen fajta választ nem kaptam.Annyira gyűlölöm az egész világot..Gyűlölöm az egymásba karoló boldog párokat,gyűlölöm a parkban önfeledten játszó gyerekeket.Nekem ezekbe már nem lehet részem.Nem hordozom a szívem alatt szerelmünk gyümölcsét,de bár így lenne.Az valamelyest enyhítené a fájdalmat.De egyedül vagyok,elüldöztem mindenkit magam körül.Senki nem hitt benne,hogy még élsz,nem tartottam őket többet a barátaimnak.Azt akartam,hogy mindenki békén hagyjon és ez az idő múlásával így is lett.Most nem igazán lennél büszke rám,igaz?Bárcsak itt lennél,hogy lehordj engem emiatt...Nem érdekelne,ha teli torokból üvöltenél velem...Bárcsak itt lennél.

Miután kicsit alábbhagy a zokogásom feltakarítom dühöngésem nyomait.Folytatnám a napi megszokott rutinomat amikor meghallom egy kulcscsomó csörgését.Az ereimben megfagy a vér és csak meredten bámulom a bejárati ajtót.Lassan elfordul a kilincs és nyitódni kezd az ajtó,visszatartott lélegzettel várom,hogy belépjen bárki is az.Lehet,hogy...?A reményeim újból darabokra hullanak mikor meglátom a jövevényt.
-Te hogy kerülsz ide?-kérdezem kicsit sem leplezve csalódottságomat.

-Én csak látni akartalak.Te jó ég,jól érzed magad?-siet oda hozzám és a keze közé veszi az arcomat.

-Jól.-távolodok el tőle és hátat fordítok neki.

-Sajnálom,hogy eddig nem jöttem...-mondja bűnbánóan.-Nekem sem volt könnyű ez az időszak.-sóhajtja szomorúan nekem pedig meglágyul a szívem.Ki érthetné meg jobban min megyek keresztül,mint ő.

-Gyere be a nappaliba.-mutatok az említett hely felé.Leülünk a kanapén,de amióta belépett le sem veszi rólam a szemét.

-Tom,miért bámulsz?-nézek rá.

-Nagyon megváltoztál.Eszel te egyáltalán?-nem válaszolok csak megrántom a vállam.-Ígérem most már jobb lesz minden.-fogja meg a kezem.

-Mégis mitől lenne jobb?Nélküle nem létezik az a szó,hogy „jó”.-emelem fel kicsit a hangom és idegesen nézek rá.

-Kim,el kell végre engedned és lezárni.Ebben pedig segíteni fogok.Elviszlek este valahová.-mondja nyugodtan,egyfajta kijelentésként.-De addig is csinálunk valami ebédet,mert enned kell.-áll fel hirtelen.

-Tom...

-Figyelj,most már itt leszek mindig.Talpra fogsz állni,hallod?-guggol vissza hozzám.Annyira jól esik,hogy valaki törődik velem.Egyik pillanatról a másikra a nyakába borulok és csak ölelem,hangtalanul sírok,könnyeim folynak megállíthatatlanul.Percekig maradunk így csendben aztán felállít és bevonszol a konyhába.Állandóan szóval tart miközben serénykedik,néha elereszt egy poént,de nincs hatása.Nem tudok nevetni.Olyan furcsa ez az egész,csak úgy feltűnt a semmiből.3 éve nem is találkoztunk és egy szót se váltottunk.Most pedig,mintha mi sem történt volna újra itt van.Vajon ő hol volt az utóbbi években?Hogy tudta feldolgozni ezt az egészet?Kérdések ezrei sorakoznak a fejemben,de ő egyikre sem ad választ,folyton kikerüli.Talán neki nehezebb volt,mint gondolom és könnyebb ha nem beszél róla.Nekem úgy érzem mindegy,már nem érzem magam se rosszabbul se jobban tőle.
Tommal egész nap csak beszélgetünk.Nehéz bevallani,de nagyon jó,hogy itt van.Szükségem van rá,jobban,mint hinném.

-Lassan el kéne kezdened készülni.-néz az órájára.-Nem kell kiöltözni.

-Rendben.-bólintok és felmegyek a szobámba.Hosszú ideje elöszőr nézek tükörbe.Ijesztő a látvány.A bőröm fakó,a szemeim alatt sötét karikák húzódnak és Tomnak igaza volt.Borzasztóan lefogytam.Undorodva fordulok a ruhásszekrényem felé,előveszek egy sötét farmert és egy kék felsőt.Lógtak rajtam,eddig ez fel sem tűnt...Lemegyek ahol Tom már az előszobában vár kezében a kocsikulcsával.

-Indulhatunk?-huzza félmosolyra a száját és kinyitja az ajtót

-Igen.-bújok ki a keze alatt.
Az úton-ami bármerre-is visz nem sokat beszélünk.Talán egy fél óra múlva állítja le a kocsit.

-Megérkeztünk.-csap a térdére.-Gyere.-int a fejével.

A sötétben temérdek embert látok nyüzsögni és azt is,hogy egy folyó partján vagyunk.

-Hova hoztál?Mi ez az egész?-kérdezem értetlenül miközben közelebb megyünk a vízhez.

-Ez a sok ember azért van most itt,hogy a szeretteik emlékére a vízre helyezzenek egy-egy gyertyát.Szeretném,ha ezt te is megtennéd és...-kutakodik a zsbében.-Azt is szeretném,ha írnál neki pár sort.Elég egy két mondat.-nyújtja felém papírt és tollat.Egy pillanatig csodálkozva nézek rá.Ez miben segítene nekem?De eleget teszek a kérésének.Csak egy mondatot írok rá: „Örökké a szívemben.”

 -Kész.-adnám át neki,de elhúzza a kezét.

-Ez a te feladatod.A kocsinál várlak.-kezd hátrálni.

Egy mély sóhaj után elindulok,hogy útjára engedjem a „hajómat”.A vízre teszem,de valahogy nem tudom elengedni,a kezeim satuban tartják a vékony papírt.Szemeim elhomályosulnak.

-Sosem adom fel.-suttogom könnyek közt és elengedem a kistutajt.Nemsokára fényárban úszik az egész folyó,mintha csak egy véget nem érő lávafolyam lenne.A szél kicsit felélénkül és végig fut rajtam egy érzés,mintha átölelne és ebben a pillanatban két erős kar fonódik körém.

-Tudtam,hogy kitartasz.-súgja egy hang én pedig azonnal megfordulok.A szívem hatalmasat dobban.Tényleg ő az?Ez valóság?Csak nézek rá megrökönyödve.A haja teljsen le van nyírva és kicsit az arca is megváltozott,de Ő az.

-Istenem.-ugrok a nyakába zokogva.-Itt vagy!Itt vagy!-szorítom magamhoz görcsösen.

-Itt vagyok.-nevet és megcsókol.

-De hogyan?-törölgetem a könnyeimet.

-Tudod egy lakatlan szigeten nem igazán jó a légitársaság csak ritkán vannak járatok.-mondja mosolyogva.Egyszerűen leírhatatlan az a boldogság amit akkor éreztem.

-Tudtam,hogy nem haltál meg.-öleltem meg újra.

-Sose hagynálak itt,soha nem is foglak.

-Szeretlek.-csókoltam meg újra.

Soha nem szabad feladni a reményt.Hinni kell az álmaidban,a vágyaidban és küzdeni érte.Mert amikor megvalósul te leszel a legboldogabb ember a földön.Tiéd lesz az érzes igen,megcsináltam!Ne érdekeljen senki véleménye vagy az,hogy nem hisz benned.Minden csak rajtad múlik,hajrá ;)

Egy novella ami más mint a többi :)

 Nah helló mindenki.Írtam egy rövid novellát amit Dórinak ajánlanék sok-sok szeretettel.Fú nagyon izgulok,hogy jó lett-e mert ilyet még soha nem írtam.Azt se tudom,honnan jött az ihlet egyszerűen csak elkezdtem írni.De elég is a szóból.A zenét szerintem érdemes bekapcsolni hozzá :)

 



Te vagy a mindenem

Egy újabb nap és én újra itt vagyok.Itt ülök a hintaágyban és nézem ahogy vele vagy.Öleled,csókolod,a nyakához bújsz ő pedig vidáman felnevet.Boldog vagy és ennek örülök,de belül minden nap kicsit összetörök.Látni őket nem könnyű,mégis itt vagyok,mert a barátja vagyok.Igen barát,semmi más.Volt időm,hogy bevalljam neki mit is érzek,de nem tettem.Féltem és végül elkéstem.Megtalálta őt aki minden tekintetben tökéletes a számára.És nem csak gyönyörű,kedves is.Egyáltalán nem az a tipikus picsa,mint ahogy azt sokan gondolják róla.Ha nem szeretném Tomot biztos teljesen odalennék érte,most viszont inkább irigység és bánatot érzek.Nem hibáztatom őt,hiszen ő se tudja mit érzek.Nem tudja senki.Ez az én kis titkom,amit örökké megőrzök.Félek,ha ez valaha kiderülne eltávolodnánk egymástól és inkább szenvedek titokban a közelében,mint távol tőle.Szükségem van rá,még úgy is ha soha nem lehet úgy az enyém ahogy szeretném.
-Mel,itt vagy?-legyez előttem Bill.Észre sem vettem,hogy leült mellém.
-Bocs,elbambultam.-mosolygok rá zavartan.
-Vettem észre,mivel legalább öt perce beszélek hozzád.-nevet.
-Most figyelek.-fordulok teljes testtel felé.
-Csak annyi,hogy este lesz egy kis családi vacsora,ugye eljössz?
-Persze.-bólintok és mintha megérezte volna,hogy valami baj megölel.
-Ugye tudod milyen fontos vagy nekem és Tomnak?Mintha a húgunk lennél és ha valami baj van nyugodtan elmondhatod.-mondja olyan halkan,hogy csak én halljam.Billt én is szinte a bátyámként szeretem...de Tomot...nem tudok rá testvérként gondolni.
-Én szerintem most megyek,de akkor este találkozunk.-bújok ki az öleléséből.
-Oké.Csini legyél.-kacsint rám én pedig elindulok a kijárat felé.
-Hát te meg hova mész?-állja el az utamat Tom.Akárhányszor a szemembe néz testem furcsa reakcióba lép.Hihetetlenül melegem lesz,a szívem pedig kihagy pár ütemet.Ennél jobban azt hiszem nem lehet szeretni egy embert.
-Haza.-válaszolok mosolyogva,hangom egyáltalán nem árulja el azt ami valójába végbe megy bennem.-Készülök az estére.
Arca felvidul.Imádom amikor mosolyog,amúgy is angyali arca akkor még tökéletesebb.
-Helyes.Ne késs.-vigyorog rám én pedig úgy érzem,ha most nem lépek le a földről kell majd feltakarítani engem.
-Akkor szia.-araszolok el mellette.Riának is integetek és elhagyom végre a villát.
Haza felé,újra gondolatok ezre rohamoz meg. Fogalmam sincs,hogy de beleszerettem.Egyszer csak észrevettem,hogy másképp nézek rá.Ha félmeztelenül állt előttem,mindent megadtam volna azért,hogy megérinthessem.Amikor láttam őket Riával azt kívántam bár én lennék az aki ennyire boldoggá tudja tenni,de ilyenkor mindig megszidom magam.Nem.Ő boldog Riával és csak ez számít.Remélem soha nem fogja megbántani.Annál szörnyűbb dolog el sem tudok képzelni,mint hogy szomorúnak lássam.Egy kósza könnycsepp  szántja végig az arcomat.Magam sem értem miért fájdítom a szívem.El kéne innen mennem hátra hagyva mindent,de legfőképp őt.Talán el tudnám felejteni,bár ez majdhogy nem lehetetlennek tűnik.
Otthon sötétség fogad,anyu még nem ért haza.Elmegyek zuhanyozni.Hosszan állok a forróvíz alatt,hátha kicsit ellazít és kicsit kitisztítja a fejem,de nem járok sikerrel.Elzárom a vizet és kilépek a kabinból.A tükörről letörlöm a párát és belenézek.Már rég nem az vagyok aki voltam.Elvesztettem önmagam és már fogalmam sincs ki vagyok.Vagyok a világban,de miért is?Egyedül ő az aki életet.Ő a mindenem ezen a világon.
Amit mindenki előtt mutatok csak egy buta és gyenge álarc,ami visszatartott könnyeket és ki nem mondott szavakat rejt.A maszk vékony és érzem,hogy egyszer kettétörik,megmutatva engem és ami bennem van.
Egy halk sóhaj után bemegyek a szobámba ruhát keresni.Hosszasan válogatok és próbálgatok.Semelyikben nem érzem magam jól.Ria mellett úgyis csak egy kis szürke egér leszek.Az önbizalmam a bokám alját verdesi vagy talán már azt sem.Mivel úgy érzem,mindegy melyik van rajtam,így az utolsót magamon hagyom.Gyorsan kisminkelem magam és indulok is.A magassarkú megkívánja,hogy kocsival menjek.Túl hamar érek oda,ezért az autóban maradok.Ujjaimmal a kormányon dobolok.Késztetést érzek,hogy elhajtsak,de mielőtt megtehetném valaki kopog az ablakon.
Bill az.Kedvesen mosolyog és várja,hogy kiszálljak.
-Ha itt vagy miért nem jöttél be?-kérdezi miközben lezárom a kocsit.
-Azt hittem túl korán jöttem.-mondok egy elég gyenge kifogást.
-Ugyan ne nevettess neked ide szabad bejárásod van.-nyújtja felém a kezét amit elfogadok és elindulunk befelé a házba.Már Gordonék is megérkeztek.Kedvesen üdvözölnek és megölelnek amikor észre vesznek.A szeretet ami belőlük sugárzik mindig melegséggel tölt el.Bill bemutat azoknak a rokonoknak akikkel még nem volt alkalmam találkozni.Mindenki mosolyog és kedélyesen beszélget.Tomékat viszont nem látom sehol.Bill kicsit fura,túlságosan pörög.Állandóan be nem áll a szája,én pedig minden mondatára megpróbálok reagálni.A lépcső felé pillantok és hirtelen már nem hallom Billt,mert csak rá figyelek.Ott áll és rám mosolyog.Felállok és odamegyek.
-Örülök,hogy itt vagy.-szemei ragyognak,ahogy ő maga is.-Nagyon csinos vagy.
-Te is.-nézek végig rajta.Kék inget visel,sötét farmert,a rasztái lazán összefogva a fején.Szívdöglesztően néz ki.Nemsokára mindenki elindul az étkező felé és helyet foglal.Az étel nagyon finom és a társaság is jó,bár néha Riáék felé pillantok,persze nem feltűnően.A vacsora vége felé Tom feláll,mindenki rá néz.
-Szóval kösz mindenkinek,hogy itt van.Azért akartam,hogy így együtt legyünk,mert szeretnék kérdezni valamit tőled.-Ria felé fordul,majd letérdel.A levegőm bent marad és csak mereven bámulom őket.Minden hang kívül reked csak a tudatalattim kétségbeesett kiáltozását hallom.Mi?Ez most tényleg megtörténik?Hirtelen mindenki tapsolni kezd,így én is összeütöm néhányszor a kezem.
-Mel,jól vagy?Nagyon elsápadtál.-érzem a csuklómon Bill kezét.
-Én...én...elnézést.-állok fel az asztaltól és kiviharzok a helységből,ki az egész házból,végig a homokos parton.Összecsuklom és könnyeim utat találva maguknak nyaldosni kezdik az arcomat.Eljegyezte...Visszhangzik a fejemben.De mit is hittem?Szeretik egymást...Egyszerűen ezt most akkor sem bírom feldolgozni.Úgy érzem magam,mint egy parton épített homokvár amit most elvitt a dagály.Tudtam,hogy vissza kell mennem,de nem bírok.Nem bírnám most látni őket.Igen,azt hiszem most kell elmennem innen.Itt kell hagynom ezt a várost.Összeszedtem annyira magamat,hogy ne rázzon a sírás és visszasiettem a kocsimhoz.Tíz perc múlva már otthon pakoltam a bőröndjeimet..Írtam anyunak egy levelet,amiben nem csak tőle búcsúztam el,de megkértem mondja el Toméknak is,hogy  elmentem.Fájó szívvel lépek ki a házból.Épp a csomagtartóba pakolok be mikor egy autót hallok közeledni.Tom kocsija parkol le a házunk előtt.
-Te meg hova tűntél?-száll ki belőle félig és aggódó szemekkel néz rám.Válasz helyett inkább bepattanok a kocsiba és gázt adok.A visszapillantóból látom,hogy követ és nem áll szándékában feladni egyhamar.A fényszórókkal folyamatosan villog,hogy húzódjak le,de én csak gyorsítok.Menekülök fejvesztve,áthajtva a piroson.Egy hangos duda,egy még hangosabb csattanás és elsötétül minden.
A szemem ég mikor újra kinyitom.Kórházban vagyok,csövek lógnak belőlem mindenhonnan,lélegeztetőn vagyok.Halkan nyitódik az ajtó én pedig odakapom a fejem.
-Szia.-köszön Bill és az ágyam mellé húz egy széket.-Hogy érzed magad?-simogatja a kézfejemet.Megrázom a fejem annak jeleként,hogy nem túl jól.-Értem.Itt van Tom is,beküldöm,jó?-aprót bólintok.Megpuszilj a a homlokom és kimegy.Tom nem sokkal később be is lép.
-Miért csináltad?Miért?-szeme könnyben úszik nekem pedig majd' megszakad a szívem.Szomorú,az én hibámból.-Tudod mit éltem át amikor láttam,hogy beléd megy az a kocsi?-járkál fel-alá.
-Sa..sajnálom.-veszem le a maszkot.Rám néz,majd leül mellém.
-Fogalmad sincs mennyit jelentesz nekem.-fogja meg a kezem.Éreztem,hogy nem bírom tovább és talán most van az utolsó alkalom,hogy elmondhatok neki mindent.
-Tom...van valami amit már rég el akartam mondani csak...-szinte suttogok,magamat alig hallom.Tom csak vár,hogy folytassam.-Csak nem akartam felkavarni mindent,mert tudom,hogy ez egy törés lett volna a kapcsolatunkban,de most úgy érzem már mindegy.Én beléd szerettem...Nem tudom,hogyan de megtörtént.Te vagy minden az életben ami számít.Ha nem lettél volna nekem,az létemnek semmi értelme nem lett volna.Az,hogy minden nap láthattalak fájt is,hiszen mással vagy,de mégis boldog voltam.Boldog,mert te is az voltál.-hirtelen úgy érzem meg kell álljak.A tüdőm sípolni kezd és mellettem a gép is.
-Mel...-néz rám rémült szemekkel.
-Nem,semmi baj.-mosolygok halványan és leszedem magam a gépről.Ezt most semelyik orvos nem zavarhatja meg.-Ria egy csodálatos lány,egy olyan valaki akit megérdemelsz.És én csak azt kívánom,hogy boldog legyél vele.-könnyeim már nekem is mardossák a szememet.
-Ha előbb mondtad volna...más lett volna minden.-csuklik el a hangja a sírástól.
-De így most jó minden,hidd el.Minden rendben lesz.-simítom végig arcát,ő pedig váratlanul hozzám hajol és csókot lehet cserepes ajkaimra.Mosolyognom kell.-Kérlek most menj és majd gondolj néha rám.-kérlelem.Tétován,de elindult kifelé.Egyedül maradtam és lassan lehunytam a szemem.Olyan álomba zuhantam ami örökké tart,de nem bánom.Így nem csak mellette lehetek,de vigyázhatok is rá innen fentről.Mert mindegy hol vagyok ő lesz a mindenem örökké.